A múltkor félelmetes álmom volt; a hétvégén enyém a lakás, és nem tudom kihasználni; ismét sikeresen túlvállaltam magam vizsgaidőszakra; a húgom pedig a Ha túl nagy, nem fér be... című gyermekverset énekelgeti babázás közben. Itt a hosszú post.
Persze soha nem kaptak el, az utolsó pillanatban mindig felébredtem. Lehettem vagy 10 éves. Anya mondogatta, hogy tanuljam meg kontrollálni az álmaimat. Persze azt már nem tudta megmondani, hogy mégis hogyan, de ha én irányítom, akkor mindenképpen jobb lesz. Valahogy aztán meg is tanultam. Egyre jobban belejöttem, az évek alatt pedig nyugodtan mondhatom, hogy profivá váltam a tudatos álmodásban. Idő kellett hozzá, de kb 15 éves korom óta mindig pontosan tudom, hogy csak álmodok, és az történik, amit én akarok, hogy történjen. Nincsenek már rémálmaim, de ha néha becsúszik egy-egy, akkor sem baj, mert tökéletesen a kezemben tartom az eseményeit. Idővel elmúlt a hamis ébredés is, tudod, amikor álmodban felébredsz, és azt hiszed, hogy ébren vagy, pedig még mindig álmodsz. Éppen ezért volt annyira furcsa, hogy hétfőn, azt hiszem valóságként érzékeltem az álmom. Egy tízemeletes ház hetedik-nyolcadik emeletén kimásztam az ablakpárkányra, és nem tudtam visszamenni. Tényleg biztos voltam benne, hogy ez most nem álom. A szokásostól eltérően nem is pörgött az álmom, percekig álltam ott tehetetlenül, nem tudtam, mit csináljak. Egyszer csak ott termett egy tűzoltó, hogy honnan, azt nem tudom, aki levitt. Azután ittam egy narancslevet. De az volt a durva, hogy mindent éreztem. Hallottam, szagoltam, éreztem az ízeket és a szorításokat, a zuhanást, mindent. Amikor felriadtam, nem mertem megmozdulni percekig. Szerencsére azóta megint tudatosan álmodok, de az akkor elég rosszul érintett.
Más. Anya ma délután elmegy egy barátnőjéhez Gyulára, a tesóm Szegedre az Extrém Napokra, én meg itthon maradok, de nem szervezek ám semmit, mert tanulnom kell. Ez nagyon igazságtalan, de sajnos muszáj. Csütörtökön alapvizsgázom oroszból, utána pedig jön a vizsgaáradat. 10-11 vizsgám lesz, és 3 hét alatt kell lezavarnom őket. De úgy vagyok vele, ha ezt túlélem, akkor mindent. Próbálom optimistán nézni a dolgokat, meg magamba sulykolni, hogy de igen, te maximalista vagy, jó jegy kell, ahhoz meg sok tanulás, de... Na nem írok le semmi negatívot, most csak pozitív dolgokra van szükségem!
Megint más. Az 5 éves húgom, Fannika mostanában napi háromszor megnézi az Édes kis semmiséget, és ennek köszönhetően elsajátította a film hát, őőőő nem gyerekeknek való nyelvezetét. És ez most kivételesen nem az én hibám, szívem szerint azért ezt még nem engedném neki. Elég érdekes, amikor barbie-zás közben egyszer csak elkezdi mondogatni, hogy "Ha túl nagy, nem fér be! Ha túl nagy, nem fér be!". Mindegy. Fiatalság, bolondság...
Na, ennyi mára. Hihetetlenül izgalmas, tudom, de most sajnos csek ez van.
Mai mottó: HA TÚL NAGY, NEM FÉR BE!
Menjünk akkor sorban. Kiskoromban nagyon sokszor volt rémálmom. Szinte minden éjjel. Egy idő után szabályosan féltem az elalvástól, mert ahogy lecsuktam a szemem, különböző alakok kezdtek el üldözni és akartak megölni. Mindig tudtam már az elején, hogy ez rémálom lesz, ugyanis a későbbi cinkes szereplő szeme spirálos volt.
Persze soha nem kaptak el, az utolsó pillanatban mindig felébredtem. Lehettem vagy 10 éves. Anya mondogatta, hogy tanuljam meg kontrollálni az álmaimat. Persze azt már nem tudta megmondani, hogy mégis hogyan, de ha én irányítom, akkor mindenképpen jobb lesz. Valahogy aztán meg is tanultam. Egyre jobban belejöttem, az évek alatt pedig nyugodtan mondhatom, hogy profivá váltam a tudatos álmodásban. Idő kellett hozzá, de kb 15 éves korom óta mindig pontosan tudom, hogy csak álmodok, és az történik, amit én akarok, hogy történjen. Nincsenek már rémálmaim, de ha néha becsúszik egy-egy, akkor sem baj, mert tökéletesen a kezemben tartom az eseményeit. Idővel elmúlt a hamis ébredés is, tudod, amikor álmodban felébredsz, és azt hiszed, hogy ébren vagy, pedig még mindig álmodsz. Éppen ezért volt annyira furcsa, hogy hétfőn, azt hiszem valóságként érzékeltem az álmom. Egy tízemeletes ház hetedik-nyolcadik emeletén kimásztam az ablakpárkányra, és nem tudtam visszamenni. Tényleg biztos voltam benne, hogy ez most nem álom. A szokásostól eltérően nem is pörgött az álmom, percekig álltam ott tehetetlenül, nem tudtam, mit csináljak. Egyszer csak ott termett egy tűzoltó, hogy honnan, azt nem tudom, aki levitt. Azután ittam egy narancslevet. De az volt a durva, hogy mindent éreztem. Hallottam, szagoltam, éreztem az ízeket és a szorításokat, a zuhanást, mindent. Amikor felriadtam, nem mertem megmozdulni percekig. Szerencsére azóta megint tudatosan álmodok, de az akkor elég rosszul érintett.Más. Anya ma délután elmegy egy barátnőjéhez Gyulára, a tesóm Szegedre az Extrém Napokra, én meg itthon maradok, de nem szervezek ám semmit, mert tanulnom kell. Ez nagyon igazságtalan, de sajnos muszáj. Csütörtökön alapvizsgázom oroszból, utána pedig jön a vizsgaáradat. 10-11 vizsgám lesz, és 3 hét alatt kell lezavarnom őket. De úgy vagyok vele, ha ezt túlélem, akkor mindent. Próbálom optimistán nézni a dolgokat, meg magamba sulykolni, hogy de igen, te maximalista vagy, jó jegy kell, ahhoz meg sok tanulás, de... Na nem írok le semmi negatívot, most csak pozitív dolgokra van szükségem!
Megint más. Az 5 éves húgom, Fannika mostanában napi háromszor megnézi az Édes kis semmiséget, és ennek köszönhetően elsajátította a film hát, őőőő nem gyerekeknek való nyelvezetét. És ez most kivételesen nem az én hibám, szívem szerint azért ezt még nem engedném neki. Elég érdekes, amikor barbie-zás közben egyszer csak elkezdi mondogatni, hogy "Ha túl nagy, nem fér be! Ha túl nagy, nem fér be!". Mindegy. Fiatalság, bolondság...
Na, ennyi mára. Hihetetlenül izgalmas, tudom, de most sajnos csek ez van.
Mai mottó: HA TÚL NAGY, NEM FÉR BE!
Utolsó kommentek